Volt egyszer egy Tiszai halász...

Szabó András

Valamikor régen, amikor még a napi hírek nem a GDP-ről, a valutaárfolyamokról, a természeti katasztrófákról, az emberi hitványságról szóltak, vagyis egy normálisabbnak mondott világ volt, a Tisza partján is másként folyt az élet. Nem a gazdasági haszonszerzés korrupció által hajtott kapzsisága volt a fő mozgató erő, hanem valami egészen más, ami a mai fiatal generáció számára talán megfoghatatlan és értelmezhetetlen. A Tisza partjára érkezni öröm volt mindenkor, a szemnek és léleknek egyaránt. Gondozott gátoldal, katonás rend a folyómentén lévő gátőrházak udvarán, csend és nyugalom mindenütt. Biztonságban volt minden, az ideérkező látogató számára megállt az idő. Az ártéri réten vagy erdőn gyorsuló lépésekkel haladva, vártuk a találkozót a titokzatos folyóval, hogy megpillantsuk végre a Tiszát. A folyó, ahogy Petőfi is írta „oly simán, oly szelíden ballagott le parttalan medrében” és nem vett tudomást a látogatókról. Uralta a tájat és hátán a kis halászcsónakokban olyan emberek dolgoztak, akiknek megélhetőségüket a folyó adta és ők jól tudták ezt. Cserében vigyázták, óvták a vizet és csak annyit vettek el tőle, amennyi a megélhetésükhöz kellett. Gondozták, ápolták a holtágak kifolyóit, a fokok környékét, hogy ívás idején vonulni tudjon nászára a halnép, mert tudták e nélkül nem csak a halállomány csökken, de hamar elfogy a halászok jövője is. A halász mesterség rangos, megbecsült szakma volt a Tisza mentén. Ezért egész évben keményen kellett dolgozni, de a táj szépsége és a szülőföld mindenért kárpótlást adott. Ilyen halász ember volt a közép-tiszai szakaszon a kőteleki Szabó János is. Megbecsülték, a tiszteletet a horgászok is megadták neki, ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy róla nevezték el a helyi horgászegyesületet. Ismerve a mai horgász halász viszonyt, napjainkban ez elképzelhetetlen lenne. A világ nagyot változott az óta, de a régi film talán visszaadhat valamit a hajdani Tiszai halászok életéből, hétköznapjaiból.

HETT

elválasztó